Kizárt dolognak tartom, hogy a kihívás által ne érném el a céljaimat! Bármikor ha kétségbe estem volna, vagy elbizonytalanodtam volna mindig volt legalább egy mondat, egy érzés vagy egy hangulat, ami visszarántott a belső tűzhöz!
Nekem ez a kihívás egyben terápia is volt az önszabotázs, az önmarcangolás és az önhitetlenségem megszüntetéséhez vezető úton. Már úton vagyok!
Úgy érzem gyógyulok. És fejlődök.
A kihívás során volt, hogy elvesztem és mindig mikor? Mikor akár 2-3 napra is abbahagytam a tanulást, a videók nézését és az alkotást. Visszatérve mindig jobban éreztem magam. Mert fejleszt, mert fejlődök.
Ez idő alatt nem csak a kihívás útját láttam meg, hanem rengeteg olyan mellékutat is, ami releváns és kompatibilis az életemmel, gondolkodásmódommal, céljaimmal és vágyaimmal.
Megtanultam magamra figyelni, visszatérni a belső gyökerekhez, mert ugye miről szól az egész?
Mi a főpiacod?
Mi az alpiacod?
Mi a réspiacod?
Kik a hozzád hasonlók?
Mit szeretsz?
Mi hoz lázba?
Mitől gyullad meg a belső tűz?
Mit adhatsz te a világnak?
Milyen értékeid vannak?
Mitől vagy igaz?
Mit adhatsz a környezetednek, hogy általad jobb legyen?
Ki vagy te???
Nem gondoltam volna, de a legtöbbre annyira nehezemre esett válaszolni, hogy most már nem értem eddig miért nem foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel.
A kihívás megtanította nekem, hogy a végtelen történetem én magam vagyok és az az első számú napirendi pontom továbbra is, mint ami az első héten volt:
Az új szokások kialakítása, a megvalósítás.
Ez a legnagyobb kihívás, a megvalósítás. És ennek a fejlesztése, hogy egyre gyorsabb és hatékonyabb legyek.
Itt újra megtanultam még egy titkot:
A türelmet!
Amit úgyszintén gyakorolni kell. Ez idő alatt is ahányszor azt hajtogattam magamnak, hogy Tempó! Tempó!!!
Imádom a sebességet és a haladást, nem bírom a tehetetlenséget és a tunyaságot, de pocsolyában állni pont olyan káros, mint átlépni a sebességhatárt, pofára eshetsz a saját lábaidtól, vagy kicsúszhatnak a kerekeid.
A legjobb számomra a kihívásban az volt, hogy nem rám aggatott, vagy erőltetett egy általa kitalált életcélt, terméket, gondolatot és hitet amit külső kényszerrel magamba kell építenem, hogy a dicsőítése által, csakis azáltal érhetem el az álmaimat, hanem ráébresztett hogy a kulcsom én magam vagyok. Nem más... Nem valami... és nem bárki...
A legrosszabb az volt a kihívásban, mikor a nagy felismerések és az AHA pillanatok után mélyebbnek éreztem a létem zuhanását egy pillanatra, mikor bárhogy erőlködtem nem tudtam még csak felidézni sem azt az érzést, amit akkor éreztem.
De kerestem tovább.
Ha már egyszer láttam a fényt az alagút végén, akkor csak kitalálok innen, akkor van kiút!
Hitet adott, még ha az eltévedés néha hisztibe is csapott át, mert már ott akarok lenni, kint a nem tudom még holban.
A feladás nem gyorsítja meg az utat. Itt maradni nem akarok. Mennem kell tovább.
Ez volt legtöbbször a mantrám, akkor is ha azt se tudtam éppen mit csinálok. Valamit csak csinálok. A semmit a legrosszabb csinálni.
Ezt a kihívást számomra azért lesz cél megmutatni másoknak, hogy azokat érezhessék, amiket én számtalanszor éreztem, tapasztaltam, tanultam és transzformálódhattam általa.
Szeretek itt lenni, szeretem csinálni, szeretem a csapatot és szeretem a mentorom.
Örülök hogy itt lehetek és köszönöm a jelenemet!
A mentor program linkje: bit.ly/csakennyikell
